Az NX CAD moduljai lehetőséget biztosítanak a test és felületmodellek létrehozására, módosítására, összeállítások kezelésére, valamint a 2D-s rajzok elkészítésére.
Az NX a Parasolid modellező magra épül. A ’90-es évek áttörését a parametrikus modellezés jelentette, melynek lényege abban áll, hogy a modelleket a tervezésnél felvett méretek, mint a geometriát irányító paraméterek alapján lehet módosítani, átméretezni. Ez a ma is használt technológia óriási lehetőségeket hordozott magában, hiszen egy bármilyen bonyolultságú alkatrészt (vagy akár sok alkatrészből álló összeállítást) relatíve pillanatok alatt módosítani lehetett a termékfejlesztés bármely fázisában. A parametrikus modellezés adta lehetőségek kombinációja az összes előtte megjelent technológiával eredményezte a jelenlegi lehetőségek csúcsát, a minden mai fejlettebb tervezőrendszerben megtalálható „parametrikus, alaksajátosság-alapú test- és felületmodellezést”.
A gondolatmenetet folytatva a szinkronmodellezési technológia lényegét, és forradalmi újszerűségét, így ez eddig csúcsnak számító parametrikus modellezés korlátain keresztül tudjuk megérteni. A parametrikus modellezés során az egyes geometriai elemek hirearchikusan egymásra épülnek. Azaz, az elsőként létrehozott alakelemre épül rá a második, majd ezek valamelyikére a harmadik, és így tovább. Ezek szerint a geometria elemeinek létrehozási sorrendje kulcsfontosságú, és kötött. Ez a hirearchikus felépítés egy ún. modelltörténetben (vagy modellfában) van rögzítve. Vegyünk egyszerű példát, egy téglatestbe helyezünk bele egy furatot és méretezzük be a téglatest oldalaitól.
A modelltörténetből látszik, hogy először a téglatest jött létre, majd a furat, és ha változtatjuk a téglatest méreteit változik a furat elhelyezkedése is. A parametrikusságnak ez a rugalmassága egyben az egyik korlátja is, hiszen ha elképzelünk egy komplex, akár több ezer lépésben felépített modellt, akkor nyílvánvaló az is, hogy egy modelltörténet elején végzett módosítás következményei kiszámíthatatlanok, és gyakori eset, hogy hosszas újraszámítás után szétesik a modell. Egy másik probléma, hogy a sok elemet tartalmazó modelltörténet áttekinthetetlen, még gyakran annak is, aki létrehozta, emiatt a modell módosítása nagyon körülményes.
A hagyományos, eddig alkalmazott technológiák másik általánosságban problematikus területe az adatcsere. A modellek átvitele egy másik rendszerbe, függetlennül attól, hogy mennyire fejlett adatfordítót és milyen adatformátumot is használunk, minden esetben csak a geometria átadását jelenti, minden tervezésnél belevitt intelligencia elveszik. Ez az jelenti, hogy a módosítási lehetőségek erősen korlátozottak, és sokszor a megoldást az eredeti rendszerben végzett változtatás, majd újbóli adatkonverzió jelenti. Mindezeknek óriási jelentősége van a mai globális piaci viszonyok között, hiszen a beszállítók versenyképessége csökken ha a gyártásra szánt erősen beszorított drága idejüket a CAD adatok „babrálásával” kell tölteniük.
A 2008-ban megjelent szinkronmodellezési technológia megoldást nyújt az eddig tárgyalt összes problémára, így korszerűségével új fejezetet nyit a 3D-s CAD világában. A Siemens PLM Software (korábban UGS) már évekkel ezelőtt elkezdte a szinkronmodellezési technológia kifejlesztését, melynek matematikai és geometriai alapját a saját nyitott technológiái, a Parasolid és a D-Cubed adják, és erre épül rá a szinkronmodellezési alkalmazási szint, mely a fejlesztő saját használatú jogvédett technológiája.
A szinkronmodellezési technológia megjelenése új lehetőséget biztosít egy adott cégen belül is a mérnöki modellek megosztására és módosítására. Az egyszerű kezelhetőség, és az, hogy nem szükséges megérteni hogyan készült a modell, olyan szervezeti egységek számára is elérhetővé teszi az információkat a munkafolyamatban, akik eddig csak többszöri visszacsatolás után tudtak módosítási igényt leadni. Tipikus példa ennek alkalmazására egy végeselem analízist futtató mérnök, aki megkapja a vizsgálatra szánt modellt a tervezési részlegtől. Ha az elemző mérnök bármilyen problémát talál, könnyedén tud módosítások végezni az alkatrészen a szinkronmodellezési technológia segítségével, és a legjobb variáció megtalálása után tesz javaslatot a tervmódosításra.
Összefoglalásképpen elmondható, hogy a szinkronmodellezési technológia eddig nem ismert tervezői szabadságot biztosít, új fejezetet nyit a más rendszerből származó modellek kezelésében, és minden tekintetben túl lép a hagyományos parametrikus rendszerek korlátain.